Nemcsak azok szorulnak segítségre, akiket a tv-ben bemutatnak. Köztünk élnek olyan édesanyák, akik láthatatlanokként keményen küzdenek nap mint nap, de nagyon sérülékenyek.

Autista gyermekük, akárhány éves is, olyan nehéz feladatok elé állítja őket, amit elképzelni sem tud senki, csak az, aki hasonló helyzetben van.

Ezekhez a napi megpróbáltatásokhoz még társul a közvetlen környezet, a tágabb környezet és a társadalom elvárása, kritikája, lenézése, megvetése, oda nem figyelése, az esetek többségében csak negatív hozzáállása. Van akinél mindez együtt, van, akinél ezek közül csak néhány van jelen, de egyenként is hatalmas teher az alaphelyzet miatt.

Régebben már írtam, hogy figyeljünk az édesanyákra, hangtalan kiáltásukat halljuk meg, hogy idő előtt ne haljanak meg. Még mindig ugyanezt mondom, hiszen nem látok előrelépést ezen a területen, hiába telt el azóta több évtized is. De most még kiegészíteném azzal, hogy vegyük már észre, amikor azt az anyát lépten-nyomon kisebb-nagyobb baleset éri, mert a fáradtságtól és a megélhetési gondoktól dekoncentrált. Sajnos nem figyelnek magukra, nem érnek rá az apró figyelmeztető jelekkel foglalkozni, azokkal, amelyek jelzik, hogy valami nincs rendben. Nem érnek rá, hiszen el kell látniuk a gyermeküket, rohanni kell a pénz után, hogy létezni tudjanak, hiszen nekik kell egyedül családfenntartóként is helytállni. Zsong a fejük a megoldások keresésétől. Egy-egy nap annyira rövid, a teendő pedig rengeteg. Amikor már tudna magára figyelni, tudna magával is foglalkozni, akkor olyan fáradtan zuhan az ágyba, hogy azt sem tudja, hol van és jó esetben már alszik is. Igaz, csak egy-két órát csupán, hiszen a gondok álmában sem hagyják békén. Örök körforgás ez hatalmas stressz és kialvatlanság közepette, egyetlen hűséges társsal a tehetetlenség érzésével.

Nagyon jó lenne, ha nem csak akkor vennék észre ezeket az édesanyákat és állnának csodálkozva és kérdőn a helyzetben, amikor már viszi a mentő, mert elesett az utcán, összetörte magát, bár ő maga azt sem tudja, hogyan került a földre. Vagy mikor az intenzív osztályon fekszik, küzd az életéért, mert a fáradtság, a stressz és a kialvatlanság miatt ablakpucolás közben kizuhant az erkélyről. És mi lesz a gyerekével? Erre miért nem gondol senki olyankor, amikor nem segít, pedig megtehetné.

Ezeknek az anyáknak nem volt választási lehetőségük, kapták ezt a feladatot és teljes odaadással csinálják. Viszont azoknak, akik kívülről nézik mindezt, azoknak van választási lehetőségük, és azt is választhatják, hogy segítenek.

Minek kell még történnie ahhoz, hogy a család, a barátok - ha vannak körülötte, mert gyakran egyik sincs, hiszen a problémáktól mindenki menekül jó messzire - meglássák, hogy segíteni kellene (van, aki kér is segítséget, de nem veszik komolyan és ezért nem kap).

Minek kell még történnie ahhoz, hogy ne a kórházi ágya mellett sopánkodjanak a történteken. Vagy még rosszabb esetben, ne a temetőbe hordják majd a sírjára a virágot.

Most segítsenek, most nyújtsanak segítő kezet. Most, amíg él, amíg kér, ha csak hangtalanul is. Nagy nyilvánosság nélkül is vannak olyanok, akiknek segítségre van szükségük. A legkisebb figyelmesség is életmentő. Nem kérdés, hogy ezek az édesanyák megérdemlik, mert erejükön felül teljesítenek önzetlenül.

Hallják meg, ha kérnek, lássák meg, ha fáradtak, vegyék komolyan, amit mondanak. Hangtalan kiáltásukat is hallják meg, hogy idő előtt ne haljanak meg.

Karácsonyi akciónkat ajánlom szeretettel.

Most a könyv postaköltséggel együtt 3000.- Ft Megrendelhető telefonon: 06-20-536-7803, 

https://www.facebook.com/tzsuzsanna3

amiautizmusunk@gmail.com